Vidékfejlesztési Stratégia: a Társadalmi Vita előtt

Tudósításunk a Magyar Természetvédők Szövetsége szervezésében megvalósult konferenciáról, ahol a civil szervezetek megjelent képviselői és a Mezőgazdasági Bizottság ellenzéki tagjai is véleményezték a kormány vidékpolitikai elképzeléseit.

Láng István, az Országos Környezetvédelmi Tanács tiszteletbeli elnöke nyitotta meg, és moderálta a rendezvényt Schmuck Erzsébet, a MTvSz társelnökének segítségével.

Ángyán József, a Vidékfejlesztési Minisztérium parlamenti államtitkára határozta meg a rendezvény célját: „ezek a társadalmi párbeszéd első lépcsői, ahol felmérjük a reálisan elképzelhető irányokat, hogy melyik, kinek, milyen előnyökkel-hátrányokkal jár”.

Nem szabad azonban a részletekig leereszkedni, annak még nincs itt az ideje – együtt formáljuk a koncepciót.

Az államtitkár a társadalmi vita hivatalos kezdetét Április 20-ra teszi, mely hat-nyolc hétig tart, május végén határozatban zárul.

Őszre agrár-vidék orientációs törvénytervezet készül, illeszkedően az alkotmányozás folyamatához. Ez is egy „sarkalatos”, azaz kétharmados törvény lesz majd, ami „vidék-alkotmánynak”, a vidékről szóló alkotmány-függeléknek is felfogható, hasonlóan a majdan elkészülő földtörvényhez – azon túlmenően, hogy a föld az alkotmányban külön is helyet kap, mint például Olaszországban.

Az államtitkár szerint szakítani kell a földtől a tányérig „átlagosan 1847 kilométert utazó répák” helytelen gyakorlatlával. Meg kell fordítani a város és vidék elszakadásának folyamatát, mely mindkét térséget kiszolgáltatottá teszi.

Tenni kell a jelenlegi helyzet megváltoztatásáért, ahol összesen 180 cég bérli az összes termőföldet, helyenként értelmezhetetlenül alacsony, akár száz forintos hektáronkénti éves áron.

A családi gazdaság kell, hogy új alappá váljon, és a megőrzésnek kell az új alapértéknek lennie.

Gondolatai számos gyakorlati formában a konferencia előadásaiban is visszaköszöntek, ezeket mutatjuk be most (az előadások anyaga csatolva megtalálható cikkünk végén).

G. Fekete Éva, az MTA RKK miskolci egységének képviseletében arra helyezte a hangsúlyt, hogy korunk paradigmaváltásai során a „gazdaság primátusának ledőlésével” a foglalkoztatás már nem lehet abszolút, magában való cél: a munka fogalmát ki kell terjeszteni „társadalmilag hasznos tevékenységgé”.

Társadalmilag hasznos, helyi igényeket kielégítő tevékenységeket kell támogatni, egyszerűsíteni a vállalkozói önfoglalkoztatást alternatív vállalkozási formák bevezetésével.

Gyulai Iván (Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért) felhívta a figyelmet a negentrópia, a rossz értelemben vett rendezettség körkörös terjedésére, mely során a vidék felülről vezérelt, szabványosított rendezettsége először a városra, a városból a másik városra, a városokból a nemzetre, végül a nemzetekről más nemzetekre terjed tovább. Ebben a túlrendezett rendszerben a vidéki ember csak egy „ürügy”, aminek ékes példája a masszív városirányú migráció, ahol egyes országokban "jobban meg lehet élni a város szemetéből, mint a föld műveléséből". Így alakulnak ki a vidék „periférikus roncstársadalmai”, amelyeket hazánkból is ismerhetünk már: a láncreakciók végén csak az öregek, a képzetlenek, a mélyszegénységben élők maradtak a kilátástalan falvakban, akinek lenne ereje pozitív tendenciákat elindítani, az inkább máshol keres megélhetést.

Gyulai a földtámogatások elosztásához olyan kvótarendszert javasol, mely a területen zajló tevékenység értékéhez arányosítja a támogatás mértékét.

Molnár Géza (Fenntartható fejlődés és erőforrás Kutatócsoport) apokaliptikus képet festve mutatta be a „0” öregségi indexű falvakat, ahol nem lehet már használni ezt a mérőszámot, mert mindenki öreg. A vidéki Magyarország „romokban áll”.

Hangsúlyozta, hogy már számos fenntarthatósági stratégiát látott, melyek mire a megvalósítás fázisába léptek, valahogy mégis az agrobiznisznek, a mezőgazdasági nagytőkének kedveztek. Itt hozta fel a "Ványa bácsi és a varrógép"-analógiát, mely szerint minden varrógépalkatrészből géppuska lesz, így válik minden pozitív fenntarthatósági kezdeményezés a végén a multikat támogató programmá. A metaforát többen felemlegették később, a konferencia folyamán.

Sokkoló diákat felvonultató előadása a vízgazdálkodásra, víz és ember kapcsolatára helyezte a hangsúlyt, és bemutatta, milyen kevésen múlt 2010-ben a katasztrófa a Bodrogközben.

Roszik Péter a biogazda nézőpontját hozta be a diskurzusba.

Főiskolai tanári tapasztalata alapján a végzősök jó 15%-a még gazdálkodna, de nem tudja megszerezni az induláshoz szükséges 15 hektárt azok elől, akiknek többezer van.

Ő az ökogazdálkodás helyzetbe hozását „környezethasználati díj” bevezetésével képzeli el, ami a vegyszerekre és műtrágyákra kivetett különadóban nyilvánulna meg.

A jelenlegi helyzetet szemléletes negatív példákkal érzékeltetve elmondta, hogy egy 2010-es vizsgálatban 43 féle kemikáliát találtak egy szem almában, míg a nyolcvanas években ez a szám még csak 2-3 volt. Ebben ott rejlik a tisztázatlan „koktélhatás” veszélye, hiszen ezeket a szereket egyesével tesztelik, együttesen nem. A monokultúrás és standardizált zöldség-gyümölcstermesztés miatt a hatóanyagtartalom a töredékére esett vissza, az ízek elhalványultak, miközben egyes „őstermelők” kettő darab tyúkkal képesek 400 tojás előállítására. A legjobb példákért elég burgenlandon körülnézni, hiszen Ausztria a mezőgazdasági földterületeinek 16%-án már biogazdálkodást folytat.

Előadása lezáró részében a földtulajdonlás körüli anomáliákat mutatta be a GyMS megyei agrárkamara tapasztalatai alapján.

Forrás: www.umvp.eu